Titkon tartottam egy ösvent

Titkon tartottam egy ösvent... 39 felcsíki népdal, CD-melléklettel

Titkon tartottam egy ösvent... 39 felcsíki népdal, CD-melléklettel

A népdalbeli „titkon tartott ösvény” rendeltetése az, hogy elvezessen a szívünkhöz legközelebb állóhoz. Érte minden próbát
kiállni, minden akadályon, gáncsoskodáson felülkerekedni inkább kihívás és öröm, mintsem teher. Hogy a vágy beteljesüljön –
úgymond a kincs megszerezhető legyen –, ahhoz mindenkinek magának kell ezt az ösvényt kivágni és végigjárni. Ez a beavatás, az
önállósodás kihagyhatatlan mozzanata. Ezt a kincset azonban már sokan kiszemelték maguknak. Ahhoz, hogy hozzá közelebb tudjunk
férkőzni – úgymond meg tudjuk szelidíteni – időre van szükségünk. Ezt az ideig-óráig tartó ismerkedési – és érési időt éppen
a titkos örömpillanatok teszik olyan varázslatossá.
A népi szólásmondás úgy tartja: „ha nem kell irigység, titkold szerencsédet”. A világ rendje viszont azt diktálja, hogy minden
titokra fény kell derüljön. Csak akkor tudunk igazán boldoggá válni, ha örömeink, kincseink meglétét rejtegetés nélkül a világ
tudtára tudjuk hozni, és esetenként meg is tudjuk azokat másokkal is osztani. A vadvirág is a réten érzi jól magát, a többi virággal
együttélésben, nem pedig a zárt szoba sötétjében. Ilyen szimbolikus vadvirág – vagy ha úgy tetszik – kincs az a hosszú idő alatt
kiérlelt népdaltudás is, amelyet sokan szeretnének magukénak tartani. Ennek a kincsnek igazi pompáját azonban csak úgy lehet
megőrizni, ha azt nagy számú, de főként hűen elhivatott közösség minél gyakrabban használja, ápolja, fényesíti.
Olyan népdalválogatást tart kezében a tisztelt olvasó, énekelni vágyó, amely a beavatás rítusát kívánja magára vállalni
azzal, hogy a felcsíki népdalanyag színe-javát adja. A kiadvány népszerűsítő szándékkal jelenik meg, nem törekszik teljességre
vagy tudományos igényességre. A dallamokat és szövegeket válogató Sándor Csaba Lajos szándéka inkább felcsillantani ezeket a
kincseket, felkelteni irántuk az érdeklődést, hogy majd végső soron megtanulják és éltessék azokat – mindenekelőtt a helyi fiatalok.
A szerkesztő maga is Fecsík legnagyobb és leghagyományápolóbb községének, Csíkszentdomokosnak „bennszülöttje”,
ezért érthető módon a kötet főként annak a közösségnek a zenei lenyomata. A domokosi dalok mellett azonban helyet kapott két
Csíkjenőfalvából, egy Csíkrákosról és egy Csíkvacsárcsiból gyűjtött dallam is. Utóbbit maga Bartók Béla gyűjtötte a döntő fordulatot
jelentő felcsíki és gyergyói 1907-es gyűjtőútja során. Azért tartja a népzenetudomány úttörő jelentőségűnek ezt a Csík megyei
expedíciót, mert Bartók ekkor találkozik először a magyar népzene ősibb rétegeivel és az ötfokú dallamokkal. Bartók Gyergyóból
írja Freund Etelkának: „Elég különös felfedezést tettem a népdalgyűjtés során. Megtaláltam a székely dallamtípusokat, amiről nem
hittem, hogy léteznek.”1 Bartók megfogalmazása kissé homályos, de minden bizonnyal a magyar népdal régi stílusára, az ereszkedő
dallamvonalú pentaton dallamokra vonatkoztatható. Ezeket vele egyidőben Kodály Zoltán is megismerte a Felvidéken. Így
emlékszik vissza Bartók 1907-es csíkmegyei gyűjtésére: „Oly tömeg ötfokú dallammal jött haza, hogy a magam egyidejű északi
leleteivel egybevetve egyszeriben világos lett ennek, az addig észre sem vett hangsornak alapvető fontossága.”